Egy san diego-i egyetem munkatársai azonosították a nyelven azt a receptortípust, amely az emlősök, így az ember nyelvében is a savanyú íz érzékeléséért felelős.
Ajánló
Táplálkozás - Az [origo] egészség dietetikai rovata
Az eddig ismert ízérzékelő receptorok működési elve, hogy az étellel a szájüregbe kerülő nagyobb méretű molekulák - például a szacharóz - kötődnek a nyelv receptoraihoz, így ezeket azonnal felismerik a megfelelő sejtek. A sós és a savanyú ízek azonban eltérnek ettől annyiban, hogy egyszerű ionok váltják ki az ízeknek megfelelő érzetet: a savanyúnál a savasságért felelős hidrogénionok (H+), a sósnál pedig főként nátriumionok (Na+). Néhányan úgy gondolták eddig, hogy nyelvünkben többféle sejttípus is alkalmas lehet rá, hogy érzékelje ezeket az ionokat: az érzet eszerint az idegeken végigfutó ingerületek összetett mintázatának eredményeképpen alakult volna ki az agyban.
Charles Zuker (Howard Hughes Medical Institute, San Diego) és munkatársai azonban némileg zavarosnak találták ezt az elméletet, ezért inkább megpróbálták kimutatni a megfelelő receptorokat - egyelőre csak a savanyú íz esetében. Kutatásukhoz egereket használtak: olyan fehérjéket kerestek, amelyek a sejtek membránjában helyezkednek el, és képesek a külvilágból beérkező ingereket az idegek felé továbbítani.
A nagyjából 10 000 lehetséges jelölt közül ezt követően kiválasztották azokat, amelyek csak néhány szövettípusban fordulnak elő, mivel feltételezhető volt, hogy ez a receptortípus nem túl gyakori a szervezetben. Az így megmaradt 900 fehérje génjeiben olyan mintázatokat kerestek, amelyek a három ismert ízérzékelő receptorban is jelen vannak. A további kutatások szempontjából végül csak egyetlen fehérje, a PKD2L1 jelzésű bizonyult érdekesnek.
A fehérje működésének vizsgálata érdekében genetikailag módosított egereket hoztak létre, amelyekben nem voltak jelen a savanyú íz érzékeléséért feltehetően felelős PKD2L1-receptorok. Az egerek agyába ezt követően elektródákat helyeztek, amelyekkel semmilyen idegi aktivitást nem sikerült kimutatni abban az esetben, amikor az egerekkel savanyú ízeket kóstoltattak - olvasható a Nature hírportálján.
Az ízérzékelő receptort nem hordozó állatok viselkedése megfelelt annak, amit az elektródák mutattak: ezek az egyedek folyamatosan nyalogatták a savanyú ízű ételeket, ellentétben a normális egerekkel, amelyek kerülték ezeket az élelmiszereket (megjegyzendő, hogy a savanyú ízű ételeket kizárólag az emberek kedvelik, az állatok elkerülik a fogyasztásukat).
Egy másik kutatócsoport szintén hasonló eredményekre jutott: ők is a PKD2L1-et találták esélyesnek arra, hogy részt vesz a savanyú íz érzékelésében. Mindemellett akadnak még tisztázatlan kérdések is. A másik három íz esetében az ingerület azonnal továbbítódik az agyba, azonban a savanyú íz érzékeléséért felelős receptort hordozó sejteknél egy rövid késés figyelhető meg az ingerület továbbításában, egyelőre ismeretlen okból.
A keserűvel és az édessel szemben a savanyú-receptorok eredetére szintén nem született még minden tekintetben elfogadható magyarázat (a keserű íz érzékelése segíthet elkerülni a különféle mérgeket, míg az édes íz felismerése az evolúció során azoknak a táplálékoknak az azonosítását szolgálhatta, amelyek sok cukrot tartalmaznak, tehát biztos energiaforrást jelentenek).
A kutatócsoport a jövőben a sós íz érzékeléséért felelős receptorokat keresi majd, ugyanazzal a módszerrel, amelyet a jelenlegi kutatásban is alkalmaztak.
[origo] egészség
