Annak ellenére, hogy az örökletes betegségek hátterében álló génhibák felderítése igen gyors ütemben halad előre, a felismert genetikai hibából egyelőre csak korlátozott mértékben lehet következtetni a betegség egy-egy érintettnél kialakuló tényleges formájára, annak súlyosságára. Ezt a bizonytalanságot részben a másodlagos, vagy módosító génhibák ismeretének hiánya okozza.
Ajánló
Mit tehet Ön helyes táplálkozással szemének egészségéért?
Korábban:
A jövő multifokális kontaktlencséje a gekkók látásának mintájára készülhetne
A rendszeres testedzés is segíthet szemünk egészségének megőrzésében
Feltárták a látási folyamat kezdetén lezajló biokémiai reakciókat
Enzimgátló szerrel lassítanák a cukorbetegek retinakárosodását
A szabadtéri időtöltés javítja a gyerekek látását
A szemen át is vizsgálható az idegrendszeri betegségek lefolyása
Kiderült, hogy miért nem fogékonyak a skizofrének a vizuális illúziókra
Sejtalkotó részecske hibája okoz látásromlást
Lehet két embernek ugyanaz az örökletes betegsége, mégis egyikük már gyermekkorában igen súlyos látáskárosodást szenved, a másik viszont csak élete sokkal későbbi szakaszában veszíti el addig jó látását. Az örökletes betegségek egy csoportja, az úgynevezett ciliáris betegségek - amelyek közé például a Meckel-Gruber, a Bardet-Biedl vagy a Joubert tünetegyüttes tartozik - éppen ennek a jelenségnek jellegzetes példái.
A ciliáris betegségek olyan örökletes kórképek, amelyekben a mikroszkopikus méretű, a sejten belüli anyagmozgatásért felelős szőrszálak (cilia) hibás felépítésűek, vagy működésük eltér a normálistól. A hibás csillóműködés következtében a betegeknél számos igen eltérő tünet jelentkezhet: az idegrendszer vagy a tüdő betegsége, a vese érintettsége, számfeletti ujjak megjelenése vagy éppen fokozatosan kialakuló vakság is. A csillószőr-betegségek esetében a látóhártya elfajulása okozza a vakság kialakulását, de ma még nem tudjuk előre megmondani, hogy egy adott beteg esetében ez mikor, és milyen mértékben fejlődik majd ki. A ciliáris betegség okozta látásromlás kialakulásának hátterében álló módosító genetikai tényezőket vizsgálták a Nature Genetics című tudományos folyóirat májusi számában megjelent tanulmányukban a Baylor Orvosi Iskola (Houston, USA) kutatói.
Másodlagos génhiba a látásromlás hátterében
A kutatócsoport célja az volt, hogy a ciliáris betegségek lefolyását illetve súlyosságát módosító géneket megtalálják: ezért egészséges emberek és ciliáris betegségben szenvedők génállományát hasonlítottak össze. Elsősorban egy olyan gént vizsgáltak, amely szerepet játszhat a látóhártya károsodásának kialakulásában, és amelyről korábban már igazolódott, hogy sok, bár nem minden csillószőr betegségben hibás formában fordul elő. A vizsgálat során a DNS kérdéses szakaszának egyes módosulásait csak ciliáris betegségben szenvedő betegeknél mutatták ki, egészségeseknél nem. A megvizsgált (RPGRIP1L elnevezésű) gén egy bizonyos fajta hibája, az úgynevezett A229T módosulás sokszor került kimutatásra olyan betegek genetikai mintáiból akik látásromlásban szenvedtek, viszont soha nem mutatták ki jó látású betegek génállományában.
A kutatók ezután halakon vizsgálták meg, hogy hogyan hat ez a génmutáció a sejtekre. A túl kevés RPGRIP1L gént hordozó halak teste rövid, zömök lett, a normálistól eltérő farokkal, míg ha normál mennyiségű RPGRIP1L gént juttattak a halak génállományába, a testméretek és a farok hosszúsága normalizálódott. De amikor A229T mutációt hordozó géneket juttattak be a halakba, azok továbbra is túl kicsik maradtak. Ebből a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy az A229T mutáció megakadályozza az RPGRIP1L gén normális kifejeződését.
Ezután a kutatók megvizsgálták, vajon hogyan vezet az A229T mutáció a retina károsodásához és a látás elvesztéséhez. Ehhez olyan fehérjéket kerestek, amelyek kölcsönhatásban állnak az RPGRIP1L gén termékét jelentő fehérjével. Sikerült is azonosítaniuk egy olyan fehérjét, amely kapcsolódik az RPGRIP1L fehérjéhez, viszont nem kapcsolódik az A229T módosult gén termékéhez. A két fehérje közötti kapcsolódás fontos feltétele lehet tehát a retina működésének, ezért vezethet a kapcsolódást megakadályozó génhiba a látás elvesztéséhez ciliáris betegségben.
Ez a most feltárt mechanizmus csak egy a lehetséges számos genetikai módosító működés közül. A kutatók célja a továbbiakban az összes módosító terület megtalálása, mert ezáltal lehetőség nyílna az örökletes betegségek megjelenési formájának jobb megértésére, ami esetleg a betegségek lefolyásának befolyásolására is lehetőséget nyújthatna.
Dr Heksch Katalin
